Tahiti fekete gyöngy
A titokzatos fekete gyöngy
A tahiti fekete gyöngy az egyik legtitokzatosabb ékszer. Gyöngysorban, vagy magában, medálként hordva a klasszikus kellékek egyike. A tahiti gyöngy fekete gyöngy elnevezéssel vált ismerté. A dél-csendes-óceáni szigetekrõl, pontosabban Francia Polinézia lagúnáiból származnak. Itt találhatóak a feketeajkú kagylók, melyekben maga a fekete gyöngy létrejön.
A fekete gyöngy legendája
Az egyik legenda szerint Oro, a béke és termékenység istene, aki szivárványon jött le a földre, adta ezt a kagylót az embernek. Egy másik polinéz legenda szerint Oro egy fekete gyöngyöt ajándékozott a szépséges Bora Bora istennõnek szerelmének jeléül. A császári Kínában a fekete gyöngyöt, a bölcsesség jelképét egy sárkány õrizte a fogai között és aki a gyöngyöt meg akarta szerezni, elõször a sárkányt kellett legyõznie.
Amit a fekete gyöngyről tudni kell
A Tahiti fekete gyöngyök nagy méretûek, legkisebb méretük 8mm, míg az átlagméret 9 és 11mm között van, kis hányaduk12 és 14mm közé esik és néhány darab kivételes nagyságú gyöngy eléri a 17-18mm-t, ami kisebb vagyonnak felel meg.
A fekete gyöngy számtalan színben fordul elõ: a világos szürkétõl, a zöldes, kékes, aranysárga, lilás árnylatokon keresztül egészen a koromfeketéig. Nincs két teljesen egyforma árnyalatú fekete gyöngy.
A gyöngy felületérõl visszaverõdött fény intenzitása adja meg a gyöngy luster-jét, csillogását. A fehér gyöngytõl eltérõen a fekete gyöngy tükörként mûködik, visszatükrözi a körülötte lévõ tárgyakat.
A többi gyöngytípusokhoz hasonlóan a Tahiti fekete gyöngy értékét is a méretük, formájuk, fényük, valamint a felületük simasága határozza meg. A legtöbb gyöngy felületén találhatunk egyenetlenségeket, bemaródásokat, melyek csökkentik a gyöngy értékét. A legritkább a hibátlan, kerek, nagyméretû fekete gyöngyök, melyek természetesen a legdrágábbak.
Az uralkodói ékszer
A fekete gyöngy egykor csak az uralkodó ékszereiben volt megtalálható. Az egyik leghíresebb fekete gyöngy, az AZRA az orosz koronaékszerek egyik nyakláncának középsõ darabját képezte. Jóllehet ma is ritka és értékes, de mûértõ és igényes vevõ megvásárolhatja, Akárcsak korábban, ma is a legritkábban elõforduló kerek és kiváló minõségû gyöngyöt keresik. De más formáknak is megvan a szépségük és az ötvös keze alatt egy körte-, circlé-, vagy barokk-gyöngy is csodálatos ékszerré válik.
<< vissza az oldal tetejére
A tahiti fekete gyöngy története:
A gyöngyöket az elmúlt hatezer év minden kultúrájában nagyra értékelték. Éppen emiatt nagyon furcsa, hogy a Polinéziának nevezett e hatalmas terület történetében alig történik róla említés egészen az európaiak megérkezéséig a 17. században. Leszámítva a Közép- és Dél-Csendes Óceán területén nagy számban előforduló kagylófajtákból (Pinctada radiata, Pinctada maxima és Pinctada margaritifera) készült használati tárgyakat. Az európaiakat nagyon meglepte, hogy a bennszülötteket nem érdeklik a gyöngyök. Az érdeklődés e hiánya talán azzal magyarázható, hogy semmiféle fúrószerszámmal nem rendelkeztek.
Tahiti felfedezése után (Cook kapitány 1769-ben szállt partra) gyorsan fejlődött a gyöngy- és kagylókereskedelem. E terület egyik legjellegzetesebb kagylófajtája a Pinctada margaritifera. Ez az a fekete-ajkú kagyló, melyben létrejön a fekete gyöngy, ami ugyan ritkán fekete. A színei a krémtől a szürkén, ezüstösön, zöldön, kékesen, liláson, bronzon keresztül a feketéig előfordulhatnak.
A 18. század végétől a britt, francia és holland hajósok érkeztek rendszeresen a Tuamotu és Gambier szigetcsoporthoz, hogy egyre több kagylót és gyöngyöt szedjenek össze és vigyenek haza. Nem csoda, hogy ez veszekedésekhez és véres összecsapásokhoz vezetett köztük és a bennszülöttek között. Az elején még elég volt derékig bemenni a lagunába, hogy kagylót találjanak, később már csak a mély részeken találtak. Ezen kívül a hajósok és a misszionáriusok között is voltak veszekedések, melynek oka nagyon egyszerű volt: ugyanis mielőtt az utóbbiak megérkeztek volna, a bennszülöttek szinte mindent elfogadtak a gyöngyökért cserébe. A misszionáriusok pedig megtanították nekik azok értékét.
A nagymérvű halászat eredményeként a 19.század közepére a kagylóállomány rohamosan csökkent. Annak érdekében, hogy kagylót találjanak, a búvároknak egyre mélyebbre kellett bemenniük. Verseny alakult ki a hajós kereskedők között is. Mind ezek a gyöngy értékének növeléséhez vezettek. Jóllehet a gyöngy- és kagylókereskedés sok kereskedőt gazdaggá tett, nagyon veszélyes vállalkozás volt: e korall-atollok alig emelkednek ki a vízből, nagyon erősek körülöttük az áramlatok, néhány atollt letarolt a hurrikán (pl. 1903-ban csaknem négyszázan haltak meg és több száz hajó, csónak megsemmisült), számos szigeten a bennszülöttek abban az időben még barbárok voltak…mindezek következményeként számos hajó legénysége nem látta viszont családját.
Évente 300-400 tonna gyöngyházkagylót halásztak és szállították az angliai üzemekbe, ahol használati cikkeket készítettek belőlük: gombokat, kis lapkákat bútorok díszítéséhez, pisztolymarkolat-díszítéseket, evőeszközök nyeleit, fésűket, legyezőket stb. A gyöngyöket Valparaisoban, majd Rangoonban és Ausztráliában értékesítették. Egészen 1865-ig a kagyló- és gyöngyhalászat a hajókapitányok felügyelete alatt történt, ezután a helyi (francia) kormányzat hozzákezdett annak szabályzásához.
Abban az időben a búvárok egy üvegfenekű dobozzal figyelték a lagúna alját. Miután meglátták a kagylókat, lemerültek és azokat összeszedték. Jóllehet az európaiak megpróbálták rávenni a bennszülötteket, hogy használják a búváröltözetet, ők maradtak a hagyományos módszernél. Csupán egy dolgot fogadtak el, egy speciális szemüveget, mely víz alatt jobb látást biztosított. A bennszülöttek nagyon ügyes búvárok voltak: 40 méterre is lementek és maximum 3 percet ott töltöttek.
Az atollokon való tartózkodás kemény vállalkozás volt az európaiak számára: trópusi hőség és páratartalom, a víz és komfort hiánya, betegségek rizikója, mindenhol a rothadt kagylók bűze, a homoklegyek, nonók és szúnyogok milliói.
Francia Polinézián a gyöngy- és kagylóhalászat a 20. század elejétől egyre szervezettebbé vált, jóllehet kagylók túlhalászata miatt a gyöngykagyló kivitel 1950 és 1960 között elérte az évi 500 tonnát. Ezután viszont két dolog megváltoztatta a helyzetet:
- a műanyagok gyors elterjedése miatt egyre kisebb volt az igény a gyöngykagyló iránt, így annak felhozatala nem volt gazdaságos,
- öreg kagylókat már nagyon nehéz volt találni, így a nagy gyöngyök szinte eltüntek.1960-ban kb. 100.000 kagylót kellett felhozni annak érdekében, hogy egy szép gyöngyöt találjanak. Nem csoda, hogy Francia Polinézián a gyöngy- és kagylóhalászat helyzete katasztrofálissá vált és így örökre be kellett tiltani. Természetesen ez a tiltás csak a feketeajkú kagylókra vonatkozott és nem a többire, mint pl. Pinctada maculata.
Ebben az időben Japánban, Burmán, Indonéziában, a Fülöp szigeteken és Ausztrália északi partvidékén már javában üzemeltek a gyöngyfarmok, melyek néhány kutató, így William Saville-Kent, Tatsuhei Mise, Tokichi Nishikawa és Kokichi Mikimoto által a 19.sz. végén és a 20.sz. elején kidolgozott eljárást alkalmazták. Mikomoto volt az első, akinek 1905-ben sikerült kerek gyöngyöt tenyészteni és a többiek eredményeinek felhasználásával az eljárás szabadalmaztatása az ő neve alatt 10 évvel később megtörtént.
Több, mint hetven osztriga féle van (tehát sósvizű kagylók – a magyar változatban egyszerűség kedvéért a kagyló elnevezést használom), melyek alkalmasak gyöngy létrehozására. Legtöbbjük a Pinctada családhoz tartozik. Húsuk rendszerint nem ehető, kivéve az izomrészt, ami csoda finom.
A kagylóhéj vastagsága szerint ezeket a kagylókat két csoportja oszthatjuk:
- vékonyhéjú kagylók, legismertebb közülük a Pinctada fucata martensii, mely nagy mennyiségben fordul elő Japán és Kína körüli tengerekben. Kereskedelmi nevük: akoya és elérik a 13 cm-t.
- vastaghéjú kagylók a Pinctada maxima és Pinctada margaritifera. Míg az előbbi lehet ezüst-ajkú, vagy arany-ajkú és Ausztrália, Indonézia, a Fülöp szigetek körül egészen Burmáig előfordul, az utóbbi a fekete-ajkú kagyló és leginkább a Tuamotu és Gambier szigetcsoportnál, a Cook szigetcsoport északi részén, a Fiji- és Salamon szigeteknél, stb. található nagy számban. Míg a P. maximában létrejött gyöngyöket Déltengeri gyöngyöknek (a meghonosodott angol rövidítés SSP), a P. margaritiferaban létrejötteket Tahiti gyöngyöknek nevezzük. A CIBJO (Ékszerek, ezüsttárgyak, gyémánt, gyöngyök és drágakövek nemzetközi konfederációja) 1988-ban elfogadta a „Tenyésztett Tahiti Gyöngy” elnevezést mindazon gyöngyökre, melyek a Cumingi professzor által először leírt kagylótípusban, tehát a Pinctada margaritifera Cumingi-ben létrejönnek függetlenül a gyöngyfarm földrajzi helyétől, tehát, hogy az Francia Polinézián, a Cook- vagy Fiji-szigeteken van. A Pinctada margaritiferának számos változata létezik, így többek között a Mikronéz szigetvilágban, Mexikói Öbölben, Okinawán, sőt a Vörös Tengerben is. Ez utóbbiban lévőben létrejött gyöngy hivatalos neve 2001-től Vörös Tengeri tenyésztett gyöngy (Red Sea cultured pearl).
Francia Polinézián már 1884-ben megkezdődtek az első gyöngytenyésztési kísérletek, de a kedvezőtlen eredmények miatt abbahagyták. A komoly kutatás akkor kezdődött, amikor 1962-ben az első japán specialista megérkezett. 5.000 kagylót beültetett és három évvel később ezer darab gyöngyöt arattak. Az első gyöngyfarmot pár évvel később hozták létre Manihin, ahol először mabé-t (félgyöngy) hoztak létre, majd a teljes gyöngyök tenyésztése 1968-ban kezdődött. 1972-ben pedig a világ legnagyobb ékszerboltjaiban megjelentek az első Tahiti tenyésztett gyöngyök.
<< vissza az oldal tetejére
Természetes (igaz) – gyöngy, vagy tenyésztett gyöngy?
Mindenek előtt a természetes, azaz igazgyöngy, valamint a tenyésztett gyöngy közötti különbséget kell tisztáznunk. Valamilyen puhatestű (osztriga, vagy édesvízű kagyló) által mindenféle emberi beavatkozás nélkül létrejött gyöngyöt nevezünk természetes, vagy igazgyöngynek. Az iskolában tanult magyarázat szerint egy homokszemcse bejut a kagylóba, azt irritálja és az védekezésből egy un. gyöngykagylóréteggel bevonja a betolakodót. Ha ez ilyen egyszerű lenne, naponta ezrével találnák a gyöngyöket, ehelyett csak homokot találnak. Mi hiányzik ebben a történetben? Csupán egy picike hámszövetdarabka, melyre azért van szükség, hogy az képezzen a behatoló körül egy burkot. A tenyésztett gyöngynél a folyamat legfontosabb szereplője, az un. beültető helyezi a „betolakodót” a kagylóba, amit latinul nucleus-nak, magyarul magnak nevezünk.
Amint már olvashatták a fentiekben, a gyöngyhalászat egy nagy szerencsejátékhoz volt hasonlítható. Egy olyan szerencsejátékhoz, ahol a kagylók millióit kellett feláldozni annak érdekében, hogy egy marok gyöngyöt kapjanak. A tenyésztési folyamat bevezetésével ezt a szerencsejátékot befejezték és egy különleges együttműködés vette kezdetét a természet és az ember között.
Végül említést kell tenni arról, hogy a világon van egy pár hely, ahol még mai is van szabályzott gyöngyhalászat, azonban ezek teljes évi mennyisége nem tesz ki 100 kilogrammot. Ezen gyöngyök értékét is alapvetően a „Gyöngyök értéke” fejezetben leírt szempontok határozzák meg.
<< vissza az oldal tetejére
A gyöngyök tenyésztése
A Tahiti gyöngyök tenyésztése a Tuamotu és Gambier szigetcsoport alacsonyan fekvő korall-atolljain történik. Évmilliókkal ezelőtt kialudt vulkánok kráterére a korall fokozatosan lerakódott. Ezek az atollok hasonlítanak egy pezsgőspohárhoz: kívül a nyílt tenger, belül a 30-40 méter mély lagúna, az élet pedig a keskeny peremen zajlik. A világon 400 ilyen atoll található, ebből 84 Francia Polinézián. A lagúna táplálékban gazdag vize kedvező környezetet biztosít a kagylók fejlődése számára. A planktonban és ásványi sókban gazdag tápanyagok az óceán mélyéről érkeznek. Vannak nyitott és zárt atollok. Mindkét esetben a tengervíz akadálytalanul bejut a lagúnába, ugyanis nyitott atollnál ez eleve nem probléma, zárt atollok esetében pedig a felületen lévő átfolyások teszi lehetővé a tengervíz bejutását.
Mi szükséges a Tahiti gyöngy tenyésztéséhez?
Kagylók, pontosabban nagy mennyiségű fekete-ajkú kagyló. A természetes kagylópopuláció kimerülése miatt kagylólárvákat kell felfogni és azokat felnevelni, amíg el nem érik a beültetéshez szükséges két éves kort. E célból műanyagból készült pászmákat engednek le a víz felszínén bójákkal fenntartott kötelekről. A kagylólárvák ezekre a pászmákra lerakódnak és ott fejlődnek. 8-9 hónap múlva ezeket a pászmákat felhozzák. A fiatal fekete-ajkú kagylók mellett számos más kagyló is letelepedett, ezeket eltávolítják, majd a feketeajkúakat különválasztják és megtisztítják.
Ezután felfűzik ezeket és egy műanyaggal bevont fémhálóból készült kosárba (un. csirkeháló) helyezik. Ennek az a lényege, hogy védelmet kapjanak a rájuk leselkedő számos ellenségtől, így többféle hal- és szivacsfajtától, kagylófúró kagylóktól, polipoktól, stb.
Nucleus. E célra hagyományosan egy amerikai édesvizű kagylófajta a legalkalmasabb. Ezek az un. disznólábújj kagylók és a Mississipi folyóban találhatóak. A kagylót először kis kockákra darabolják, majd pedig dobban kerekre csiszolják. Sajnos e kagylófajta egyre ritkábban fordul elő, igy a gyöngyfarmerek már régóta keresnek más lehetőséget (pl. Dél-kelet-Ázsiai folyókban lévő kagylókból), de ezek a kísérletek nem igazán sikeresek. A nucleusokat 6 és 12 mm közötti átmérőben gyártják. A közelmúltban japán szakemberek kikísérleteztek egy génkezelési eljárást, mely segítségével a nucleus „testbarátabbá” válik, tehát kisebb a valószínűsége, hogy a beültetés után a kagyló kidobja magából. Igaz, a színe a megváltozik, de ez lényegtelen.
<< vissza az oldal tetejére
Berendezések, épületek
A legfontosabb az un. beültető ház, ahol a fő tevékenységek zajlanak: a kagylók tisztítása, befúrása, beültetése, a gyöngy kivétele és a kagylók rövid ideig történő tárolása. Rendszerint sekély vízben cölöpökre építik. Továbbá egy bizonyos nagyságú vízfelületre van szükség a lagúnában hosszú kötelek számára, melyeket bóják tartanak a víz felszínén és a lagúna fenekén lévő vasbetontömbökhöz kötve nem tudnak elsodródni. Ezek a kötelek tartják úgy a kagylólárvagyűjtő pászmákat, mind a kagylókat a beültetési és aratási időszak között. Ezeken kívül a szárazföldön külön épületekre van szükség az anyagok, berendezések, gépek tárolására, a személyzet elszállásolására. Az elektromos áram termelését generátorokkal és/vagy szolárcellákkal oldják meg, mely utóbbiakhoz nagy kapacitású akkumulátorok csatlakoznak. Szükség van még nagy műanyagtartályokra, melyekben a felfogott esővizet tárolják, csónakra, üzemanyagra.
Beültető. Francia Polinézián a gyöngytenyésztés kezdetétől (1962) húsz éven keresztül a beültetést kizárólag japán szakemberek végezték. Jóllehet nagyon féltékenyen vigyáztak titkaikra, egyre több bennszülött elsajátította ezt a tudományt, ami nincs könyvekben leírva és nem tanítják iskolában. Tökéletesen kell ismerni a kagyló anatómiáját, nagyon sok türelemre és kézügyességre van szükség. Annak érdekében, hogy valaki ezt elsajátítsa, sok ezer kagylót kell feláldozni.
Hogyan megy végbe az első beültetés?
Ez egy igazi sebészeti beavatkozás, a tudás és kézügyesség mellett speciális eszközökre van szükség.
A beültetendő kagylókat leveszik a hosszú kötélről és behozzák a beültető házhoz, ahol alaposan megtisztítják. Egy speciális szerszámmal az egyik alkalmazott óvatosan szétfeszíti kissé a kagylót és egy kis ékkel kitámasztja. Majd behelyezi egy kosárba.
Az első beültetés előtt egy egészséges kagylót fel kell áldozni. A belső gyöngyházfelület peremének színe legyen lilás, zöldes, kékes. Miután a beültető teljesen szétnyitja a kagylót, a hámszövet külső széléből kivág egy 5-10 cm hosszú, 2-3 mm széles csíkot. Ezt egy fadeszkára helyezve 2-3 mm-es kis darabokra vágja. E kis hámszövetdarabkák fogják majd a gyöngyházrétegeket (az un. nacre-t) kiválasztani. Egy donorkagylóból kivágott hámszövet 50-60 kagyló beültetésére elegendő. Nagyon fontos, hogy a hámszövet ne száradjon ki, azt állandóan nedvesen kell tartani.
Időközben az első kosár megtelt „előfeszített” kagylókkal és odaviszik a beültetőhöz. Az egy szerszámmal megfogja az elsőt, ráhelyezi a kagylótartóra, majd egy kilincsművel ellátott kis tágítószerszámot behelyez a kagyló két ajka közé. Miután megtalálta a kagyló ivarszervét, azt szikével bevágja, majd egy kis hámszövetdarabkát valamint egy nucleust helyez be az üregbe. Fontos, hogy a nucleus és a hámszövetdarabka szorosan egymáshoz érjen. Ez egy olyan követelmény, ami szemmel sokszor nem ellenőrizhető, hihetetlen ügyesség kell hozzá. Majd kiveszi a tágítószerszámát és a kagylót visszateszi a kosárba. Az egész művelet kevesebb, mint egy percet vett igénybe. Még gyorsan két kis lyukat fúrnak a kagyló csuklórészébe, valamint egy műanyagzsineggel egy színes kötélhez, vagy más farmokon un. kengurukosarába rögzítik. A kagylók rövid ideig bírják tengervíz nélkül, ezért nagyon fontos, hogy a fenti műveletek minél gyorsabban végbemenjenek. Először a beültetőház alatti sekély vízbe helyezik őket, majd a következő napokban visszakerülnek a hosszú kötelekre, ahol két évet eltöltenek.
<< vissza az oldal tetejére
Mi történik a kagylóban beültetés után?
Sajnos sok kagyló nem éli túl a beavatkozást és sok másik kilöki magából a nucleust. A génkezelt nucleusok alkalmazásával a kilökés aránya javult. Ha a beültetés sikeres volt, egy különleges folyamat megy végbe a kagylóban: az első hónapban a hámszövet elburjánzik és fokozatosan körbeveszi a nucleust, azon egy un. gyöngyzsákot képez. A zsák ezután kiválaszt egy szerves vegyületet, a konkinnek nevezett proteint és az aragonitnak nevezett kalciumkarbonát kristályokat kis lapocskák formájában elhelyezi az konkin térhálójába. Ez tehát a gyöngyház anyaga (nacre), ami 0,3-1,0 mikronos koncentrikus rétegenként beburkolja a nucleust. A rétegek vastagsága, finomsága, a rétegfelvitel intenzitása nagy részben a víz hőmérsékletétől függ. Ha a seb gyorsan begyógyul és a gyöngyzsák teljesen körbeveszi a nucleust, nagy a valószínűsége annak, hogy szép, kerek gyöngyöt kapunk. Ha nem, a gyöngyházrétegek másképpen alakulnak, így a gyöngyök formája is különböző lesz, félkerek, félbarokk, vagy barokk.
Aratás
Ha nem pusztított se hurrikán se vírus, elérkezett a gyöngytenyésztés legizgalmasabb része, az aratás. Ekkor derül ki, hogy a befektetett munkát és pénzt siker koronázza-e. Maga az aratási folyamat
nagyon hasonlít a beültetéshez: a kagylókat leveszik a hosszú kötelekről és a beültetőházhoz viszik, ahol megtisztítják és átadják a beültetőnek.
Három eset fordul elő:
- az átlátszó gyöngyzsák egy gyöngyöt tartalmaz
- a kagyló ugyan kilökte magából a nucleust, de létrejött egy keshi
- se gyöngy, se keshi
A gyöngy kivételéhez az ivarszervet kissé be kell vágni, akárcsak beültetéskor. Majd a beültető kissé rányom a gyöngyzsákra és a gyöngy kijön. Amennyiben szép, kerek gyöngyöt kapunk és a kagyló teljesen egészséges, a beültető kiválaszt egy, az előbb kivett gyöngytől valamivel nagyobb átmérőjű nucleust és azt behelyezi a gyöngyzsákba. Ezt a folyamatot nevezzük második beültetésnek, melyet majd a harmadik követhet.
Előfordul, hogy a nucleust ugyan kilökte magából a kagyló, a hámszövetdarabka viszont benne maradt. Ilyen esetben is megindulhat a kiválasztódási folyamat, melynek eredménye a keshi. Ez egy barokk formájú, teljes keresztmetszetben gyöngyház anyagból álló gyöngy.
Amennyiben a kagyló se gyöngyöt, se keshit nem tartalmazott, de egészséges, ismét sor kerülhet beültetésre. Ha nem, akkor késsel átvágják. A kagylóhéjat eladják, amiből gombokon kívül számos bizsuékszert gyártanak.
Ajánlatos megfigyelni egy átlagos gyöngyfarm hatékonyságát Francia Polinézián:
Kezdjük a tenyésztési folyamatot 10.000 fiatal kagylóval. Kb. 5.000 elpusztul természetes halálozás és ragadozók által és 500 nem alkalmas a beültetésre. 500 kagyló elpusztul beültetés után és 1.500 kidobja magából a nucleust. Eddig 2.500 kagyló maradt. További 500 elpusztul a kétéves fejlődési időszak során. Az aratás eredménye tehát 2.000 db különféle minőségű, formájú, méretű és színű gyöngy. Amennyiben az A-osztályú (kiváló minőségű) gyöngyök aránya 10%, a kerek gyöngyöké pedig 25%, a gyöngyfarmernek 50 db gyönyörű kerek gyöngye lesz. Kérdés, hogy lehet-e ezekből egy gyöngysort készíteni? Nyilvánvalóan nem, de még egy fülbevalót sem.
Természetesen vannak kedvezőbb eredményű gyöngyfarmok is, de olyanok is, melyek eredménye még rosszabb.
<< vissza az oldal tetejére
Ápolás
Aki értékes gyöngyös ékszert vásárol, az valószínűleg szereti is, ha pedig szereti, akkor gondozza is. Ne felejtsük el, hogy a gyöngyöt egy élő szervezet hozta létre. A gyöngy nem olyan kemény, mint a legtöbb drágakő. A Mohs-féle keménységi skálán a gyémánt 10-es (tehát legkeményebb), míg a gyöngy csupán 3,5 és 4,3 közötti helyet foglal el. Ezért ügyelni kell arra, hogy a gyöngyök ne érintkezzenek a többi ékszerrel, egyéb kemény tárggyal, melyek felületét megsérthetnék. Tartsa gyöngyös ékszerét egy kis puha erszényben vagy legalább is csavarja be egy puha kendőbe.
A gyöngyök 2,2% vizet tartalmaznak, ezért nem ajánlatos hosszabb ideig forró és száraz helyen tartani, főleg tűző napsütésben hordani. Ugyanis dehidratálódhatnak, ami a gyöngyházréteg megrepedését eredményezhetik. Ha a gyöngyöket egy páncélszekrényben tárolja, ajánlatos egy nedves kis szövetdarabot elhelyezni és azt szükség esetén bevizezni. Másfelől viszont az aragonit kristályokat összekötő szerves vegyület, a konkin azt eredményezi, ha kőre, betonra leejti a gyöngyöt, semmi baja nem lesz, hanem pattog.
Vannak olyanok, akik testnedvei savas jellegűek, ami szintén gondot jelenthet. A sav ugyanis könnyen megtámadja a kalciumkarbonátot és emiatt a gyöngy azon a helyen mattá válhat. Ajánlatos a gyöngyöket néha benedvesíteni és finoman egy puha ronggyal áttörölni. Alkalmanként néhány csepp olívaolajat tegyünk egy szarvasbőrre és azzal töröljük át a gyöngyeinket.
Vigyázzunk arra, hogy étkezéskor a salátában lévő ecet ne kerüljön gyöngyös ékszereinkre, főleg gyűrűre. Ha ez bekövetkezik, szappanos vízzel azonnal mossuk le, tiszta vízzel öblítsük le és egy papírtörülközővel szárítsuk meg.
Szokjuk meg, hogy a gyöngyös ékszereket a parfümök és hajlakkok alkalmazása után tegyük fel, majd levétel után töröljük át mielőtt eltesszük.
Értékes gyöngysorok fűzése speciális selyemzsinórral történik méghozzá úgy, hogy az egyes gyöngyszemek csomókkal vannak elválasztva. Amennyiben rendszeresen hordjuk a gyöngysort, akkor évente át kell fűzetni, valamint akkor, amikor a zsinór kopását észleljük.
<< vissza az oldal tetejére
Francia Polinézia vizeiben tenyésztett és található gyöngytípusok az alábbiak:
- a „tenyésztés” fejezetben leírt teljes tenyésztett gyöngyök
- Keshik – ezek is tenyésztett gyöngyök, mivel a tenyésztési eljárás eredményeként jönnek létre amikor a kagyló kilöki magából a beültetett nucleust, de a hámszövetdarabka benne maradt. Az eredmény egy teljesen gyöngyházrétegekből álló szabálytalan (barokk formájú) gyöngy,
- Mábék, vagy félgyöngyök. Míg a 90-es években még több gyöngyfarm foglalkozott a gyártásával, ma már nagyon ritkán. Egyébként ezek voltak az első gyöngyök, melyeket Francia Polinézián tenyésztettek. Az eljárás a következő: először is nem kell hozzá az ismert nucleus és donorkagyló. Ehelyett egy félkör alakú műanyagdarabot ragasztanak a kagyló belső felületére a hámszövet alá. Egy év múlva a körülötte lévő kagylófelület színével megegyező színű gyöngyházbevonat képződik. Ezt kivágják a kagylóból, az üreget epoxigyantával kitöltik és ráhelyeznek egy műanyaglapkát. Csiszolás után az érintkező felületek alig látszanak. Nemesfémbe foglalva függőket, fülbevalókat és gyűrűket készítenek belőlük.
- Pipi gyöngyök. Ezek a kis természetes (tehát igazgyöngyök) krém, sárgás, ezüstös, zöldes-barnás színben jön létre a Tahiti környéki vizekben gyakran található Pinctada maculata kagylóban. Vigyázzunk: ennek ellenére nem nevezhetjük Tahiti gyöngyöknek
Forrás: Bielek Elemér
<< vissza az oldal tetejére
Tahiti fekete gyöngy galéria
Főoldal >> Tudnivalók
>> Polinéz érdekességek
>> Tahiti fekete gyöngy 
